Skip to content

Kapitány

Ez egy részlet, amely a Hétköznapi történetek egyik részéhez íródott. Ezen szöveg jelen publikálásakor még nem tudom, hogy valaha csinálok-e belőle podcast-epizódot, de az biztos, hogy ez (lett volna) a leghosszabb és számomra legmélyebb rész is. Gondoltam érdekességként – ha ilyen formában is – megjelentetem.  Az eredeti szöveg kb. 8 oldal, ez másfél. 

 

Zsoltival a Nehru parton vagyunk szombat este, iszunk, eszünk és néha levegőt veszünk, hogy megjegyzést tegyünk egy másik emberre, magunkra, vagy az életre.

Ezt néha megakasztja egy-egy hajléktalan, aki odajön hozzánk pénzt kérni és én mindig biztos vagyok benne, hogy Zsolt nem fog nekik adni, de mindig ad, amit nem értek, mert saját bevallása szerint nem szereti az embereket. Végül arra jutok, hogy így akarja mielőbb letudni a velük való interakciót, vagy egyszerűen csak megőrült.

Közben azon mosolygok, hogy sikerült rászoktatnom az ivászat előtti evészetre, ő is belátta, hogy a másnap így elviselhetőbb. De ez annyira nem is lényeges. Ami a lényeges, az az este végén történik, de addig még eszünk gyrost, hamburgert, iszunk bacardi kólát, én később sört és whiskeyt, elmegyünk a Központ nevű helyre, ahol elég jó house zene szól ma, bár kevesen vannak, utána a Telepbe, a Kisüzembe, a Rácskertbe, az Ellátóba és egy pillanatra a Ddzzzs-be és azt hiszem még pár helyre, valamint találkozunk egy harmadik barátunkkal, Balázzsal, hogy aztán kb. 5-6 óra múlva fáradtan de viszonylag jó kedélyállapotban megkűzdjünk a biciklilakatunkkal.

Egy picit azonban előre szaladtam, menjünk vissza kb. 56 percet az időben. A hazaindulásunk előtt egy órával az egyik helyen vagyunk a sok közül, a pultnál ülünk, Zsolt vodkanarancsot kér a saját bárpultosától én pedig a kedvenc viszkimet az enyémtől. Valamiért elkezdünk Zsolt bárpultosával dumálni, nem tudom hogyan és pláne hogy miért, csak azt, hogy a pupillájából ítélve itt egy kisebb veteményeskert elfogyasztásra került, meg a bárpult nagyjából egynegyede. Van valami nyúlszerű a fiú arcában (merthogy fiú), furcsa a mosolya, de szerintem nem a szivogatás miatt, valószínűleg amúgy is ilyen. Szelíd, de furcsa, barátságos meg leereszkedő is kicsit, a franc se tudja hányadán áll az ember ezekkel a belvárosi romkocsmás bárpultosokkal, mindenesetre velünk viszonylag normális. A legfurcsább az, hogy a fején lévő kapitányos sapka már meg se lep, bár nem egy szokványos fejdísz. Egész este rajta van és valamiért az az érzésem, hogy régóta megvan neki. Ha nem lennék fáradt, talán meginterjúvolnám, hogy honnan van ez a sapka, meg úgy egyáltalán, de eddigre már fáradt vagyok és csak a kedvenc whiskymre tudok gondolni, ami Skócia egyik délnyugati kis szigetéről származik és tőzegfüstöléssel készül.

Közben Zsolt valamit viccelődik ezzel a pultos sráccal, mire csak közbeszólok és azt hiszem mondok valami olyasmit, hogy mi eredetileg csepeliek vagyunk.

Nem tudom, hogy miért említem meg, több mint 10 éve nem ott él egyikünk sem. A fiúnak azonban, aki kapitánysapkában van, ez a szó, hogy „Csepel” valamit beindít az agyában, mert felvillan a szeme, kurjant egyet és vállon veregeti Zsoltot, miközben ezt mondja: erre a körre a vendégem vagy. „Micsoda?” Döbbenek le. Dehát ezt nekem köszönheti gondolom magamban, miközben az én pultosom közli velem a fizetendő összeget,őt ugyanis nem érdekli, hogy csepeliek vagyunk eredetileg.

Apu fortyogó epéjeként előveszem a kártyámat és fizetek. Zsolt ezt végülis azzal oldja meg, hogy az én italomat meg ő fizeti ugyanis pont ennyivel tartozott a mai rumért, amit meg én vettem. Az alkoholhoz tapadó pénz gyönyörű körforgása. Ahogy végre elkezdjük inni az italainkat, amikben közös, hogy egyikünk sem magának fizette, Zsolt szinte elsírja magát, annyira meghatódik a gesztuson, hogy kapott egy ingyen vodkanarancsot, amiért ő csepeli. Ritkán hatódik meg, de akkor az kell, hogy egy idegen férfi meghívja egy italra.

Mindezek után fáradtan, de viszonylag jó kedélyállapotban elkezdünk küszködni a biciklilakatunkkal. Lassuló mozdulatok, halk motyogások és az érzés, hogy ennek az estének is vége. Igazából nem is sikerült rosszul, állapítjuk meg magunkban, de legközelebb ez, meg az lesz, határozzuk el. Ahogy így elfilozofálgatunk ezen, a szemünk sarkából látjuk, hogy  tőlünk kb. 10 méterre valaki szines ruhákban elvágódik biciklivel. Csaj volt? Kérdezem Zsoltot. Nem tudom – nyújtogatja a nyakát, majd visszafordul a biciklilakathoz. A biciklis kb. álló helyzetből esett el, de elég sok ott a járókelő, valaki biztos segít neki, gondolom, vagy lehet, hogy félhangosan ki is mondom. Mire összeszedjük magunkat, már el is felejtem. Valamiért azonban nem ülünk fel a biciklinkre, valamelyikünk még a lámpával bíbelődik, de már elindulunk a Dob utcán a körút felé. Újabb csattanás, ezúttal sokkal közelebbről. Balra nézek. Az út kellős közepén ott a biciklis, aki az előbb is elesett, szines, furcsa ruhákban van, a fején pedig egy sapka, amit láttunk ma már. Ez a kapitány, nyögök fel döbbenten.